Szél

Piros almán

Poros pára

Boros hajnal

Valahányban

Rideg fényben

Meleg féreg

Vackot alkot

Vacak élet

Vursli

Rosszak vagyunk
ehhez az egészhez.
Jó, közelről, mindenben
ott van az áttörés.
Most rajongsz vagy gyűlölsz.
Épp hogy a kettő között
ha percekig sikerül élni.
Folyton kilengsz és
saját billenésed
úgy kavar gyomrot,
hogy rég öreg leszel,
mire mindent kihánynál,
és akkor már késő.
A klasszikus. A könnyes.

Hogy mohó a létezés.
Gyors autó, felezett idő.
A távolság marad.
Évezredek óta nem
költözik közelebb egymáshoz
a Nap és a Hold!
Csak az ember dörgölődzik
az időhöz puhán
belébújva, mintha
a végtelenségig lehetne sűríteni
az idő fogazatát.
Már minden átlátszó,
annyira egybeépült ott lent,
hogy a végén egyszerre
sikerüljön belátni mindent.

Persze, hogy zajos lesz.
Minden vursli,
meg flaszter és giccs.
És kétpálcikás a szerelem,
meg precízen avitt,
vázában kiáztatott,
filteres révedés,
oldódunk, ahogy a hullám
mos el, „mintha szép
lenne a halál”.
megjátsszuk ésszel.
érvelünk mindamellett,
hogy senki mellett,
csak egyedül.
Térfelet tévesztünk,
vagy kapásból századot,
sminket, cipőt,
komplett ruházatot,
és eszenciát keresünk.
Magunkat alkotjuk,
igényt formálunk,
pózt, amiben mi áthatolhatunk,
ha már minket nem hat át.
Még épp utoljára
zölddé varázsolja a vénánk falát,
aztán már csak felületünkön
ül meg a közhelyes
napsugár.
Kitaláljuk hogy pont ezért jó!
Valahogy édes a város íze is!
- De csak mert mocskos az utcakő
a tömeggel, ami hamis.