gyermek és a hús

most alszom tán?

sipkám túl idétlen, hogy ébren legyek.

minden árnyalat gejl,

s a szivárvány is túl neon,

tudatalattim fölött egy érben;

- vagy holt ág? vasút meg peron?

várok még

most arannyal kivert lépcsőiden;

eszem, iszom.

így,

elnéptelenedve várok,

magam sem tudom kit, sem mikor,

egyszerű vágású disznó,

hogy mosolyog a giccses vágóhídon?

leteszem cilinderem a pultra.

frakkom szakadásán derülök;

- okos malac volt, kedveltem.

lassan átfő a csülök...

Krumpli

Krumpli vagyok, meta-klumpa.
Csoszog bennem az isten tudja.
Ki nincsen.
Tegnap győztek meg.
Valami lélekfizikus a priccsen,
én fröccsöt ittam,
ő kettőt.

Az öccse is ott volt, a játékgépnél.
Matematikus pap,
tömte marokra a százasokat.
Engem is beleszórt majdnem,
még szerencse, hogy nem vagyok.
Mármint százas. A létezés fáraszt el.
Meg a bánat terápia.
A villamoson a mentálhigiénia.
Meg a mentollal pótolt frissesség.
Az őserdő parfüm.
Aranylánc-hegység.

Konkrétan hamu vagyok
kalapkarimán. A belső tangóm
közben szipkával szívott drága cigaretta.
Tolt asztal alá a kétség, s a cipő,
mit elvett, na azt is
nyiltan hordja. Most is.

Léptem nyakig érő pocsolyába
hazafelé. Szegtem nyakam, szárnyam.
Időnként fuldokoltam szájban,
rúzzsal átitatott máglyarakáson,
roppant karmolás medrek és
térkövek fugaerezetében,
sodródtam a bizonyos
bizonytalanság befolyásolhatatlan
lefolyásában. 

nem kell enni

majd én kiszabadítom magából ne féljen

bár nagyrészt magam sem tudom hol vagyok

csak kipréselem valahogy a résen

kicsúsznak könnyelmű  sóhajok

gyufás skatulyámban kiégett jelenből

egy szál híján majdhogynem túléltem magam

s hogy végül cigarettája  kiessen kezéből

az utolsó slukk előtt mindig vége van

kuckó

valami bált tartanak
fekete felhők
özvegy holdanyánk

reszketeg ölén

gyűlnek az árnyékok
melegedni körénk

dekk

kaptam egy cigit. valami csövestől. azt mondta nincs időnk magyarázkodni. 
hogy ő is hagyott már el tökéletes nőt, és hogy a rendszert sem sikerült megszokni.
hogy volt gazdag, és volt szegényebb is már, noha pénze az aztán soha nincsen,
kedves szóra még képes a száj, és álmodni is szabad a park menti priccsen.

fekete

Tengerpart homokkal nem létezik. Padlószőnyegben hagyok nyomot. Az ajtó alatt beszökő huzat tünteti el. Nem tudom kikapcsolni a tévét. Talán két napja megy, folyton. Vagy három éve…

A függöny mögött sortűzre váró szellemképek.

Arcod sziluettje rajzolódik ki a tapéta mintázatából. Már csak akkor látlak, amikor hajnalban megébredek. Rég le kellett volna cserélnem a tapétát a bútorokkal együtt. De a bútorok én vagyok. Körbevettem magam. Mindent szabad, hogy semmihez se legyen kedvem. És ez már rég nem valami önsajnáltató kicsinyesség. Nem vár a magamfajta segítséget, se figyelmet. Egyszerűen nem létezem. Átjár rajtam az idő. Az elmúlás úgy lep be, mint kavicsra ejtett színes cukorkát a hangyák.

Ez nem szomorúság, sem depresszió vagy betegség. Sem hangzatos gyógyítható állapotok. A sajnálat leghalványabb jelére szertefoszlok. Mellém ölel a lámpafény. Kezemből kifolynak a szerelmes versek. Az éjszaka az én karjaimban piheni ki magát. Nem vagyok más, mint tátongó lyuk a tenyéren. Az a keserv, amelyből már könnyek se folynak. Szikkadt, szilárd, kérges hasadék vagyok a horizonton.

Hozzám repülnek meghalni a madarak.

Madarak

Megyek megitatom a madarakat
Temperával
Olyan megfakult a bárányfelhő
Legelte ég
Ez egy túlpátyolgatott hasadás
Nem terád vall
Magára zárja ajtaját az éjjel-nappali
Közért

Megyek megetetem a madarakat
magával
Tudja fáj hogy bár Lehetne 

annyiféleképp

Úgy néz rám mint valami nem
működő kabalára
És nyakára húzza a tőlem kapott
Karperecét

Megyek eszem iszom valami arcba

lórugást
Az ördög se érti ezeket a túlcizellált

szavakat
A köd tócsába fojt egy vonyító

kutyát
ma megtudom hova repülnek meghalni

a madarak

Huzatos

lezuhantam a párnaszirtre,
összezúzott a paplan.
hogy álmodtam végkimerülésbe
magam? - látens-változatlan,
mintha ketyegne, de hazudik.-
az óra mutatója mint az olló,
ujjperceimből vág, míg épp meghasonló
koponyámig elér, a dagály.
tengernyi idő, az agyam mossa.
beborít. tenyerem közt kifolyó
könnycsatornán, vitorláját bontja.
hullámokban tör fel az ismerés,
belegémberedik a tat, az egész test,
minden, mindig marad kevés.
hiába nagy tengernyi, és óceán,
vagy bolygó, naprendszer a szembogár.
úgy zuhantam álomba, hogy
ne tudjak felkelni már(.)

fekszem megroppantan a párnaszirten
nincs már porcikám mi maradt tudatos
egyenesen a nap felé vérzem
gomboljátok össze fejemen a huzatot.

Peron

gyönyörű vagy amikor elmész.
az egész peron lábamon a ballaszt.
most te ölsz, vagy én adom fel?
(hogy senkinek se fájjon)
lehúz a víz alá, ahogy nem hallasz.
lehúz a víz alá, hogy ha majd, akinek
utánam leszel...
fog e úgy szeretni, ahogy oxigént a szív?
az ki lüktet, hogy létezőbe
felezd az időt.
felezd meg velem!
milyen hatalmas ballaszt a peron?
s már a víz alatt van mindkét szemem.