Teljes erőből gyengülök el, ha látlak.
vagy ha csak képzellek.
vetítelek árnyékok helyett
a falra,
életed adok és veszek neked,
mint sötétben az ág reccsen,
bennem neszed,
rezzen emlékeink megannyi levele,
lobban az avar.
magába hív
a nagy szerelem odvas fája,
s hatalmas az erdő
ahogy a szív.
Mint a tűz viharban felhőnek törő
száraz levél,
Sorsunk majd eldönti a szél.
itt szalmaszálon csúszik az égbe.
fejet hajt, majd lóbálja a lábát,
egy tört fehér felhő ölében
porciózza megőrült birodalmát.
itt
csak kong a bögre kezében,
hangja a végtelen falán pattanna vissza,
valahogy mégis csak megáll a végén,
s ott marad magának tiszta.
itt
kivágott sablonok bontják a rendet,
az öreg elfáradt, szuszog és bólogat,
ha nem figyelsz, hallhatod csendnek,
mégis csak az ő álma tartja a dolgokat.
itt
szalmaszálon csúszik a földre.
s ha visszamegy, nem cipel senkit.
megrepedt kezében a bögre,
szivárog a semmi.
A semmi(.)
Olyan alpári az este,
még az utcalámpák is rágyújtanak.
Egymás hátának dőlve vagyunk egy padkán,
a szerelembe szerelmesen.
Mint leszedált beteget a paplan,
bugyolál a köd.
Hugytócsák'
kerülgetése közben, elveszítjük egymást.
Még hibázni sem kell hozzá.
Az utolsó csikken
majd sokáig állok.
Részeg isten motyog a pultnál,
most, hogy elég anyagot vedelt.
Bizonytalan kezéből az idő,
mint öngyilkos feles pohár,
az utolsó perc(…)
minden képkockám kiégett,
karcolt, serceg,
míg apám (aki sohasem alszik álmomban)
elkeni a dermedt hajnal száját.
öt hasáb fával,
senki nem sejti, én mi ellen harcolok.
A
nem meghalni akarás,
vagy halni nem, meg akarás,
ismeretlen módon,
de azért
dolgozik bennem.
hálósapkám kicsapom, lehet az aprót beleszórni!
a sárga álomkönnyeket
most a lábam közül kinőtt ormánnyal
belefújom
egy kékeszöld kerámiába...
(és látni vélem is’ a mester keze nyomát)
meg volt ilyen már nem egyszer műdarab,
saját életem zártkörű kiállítás megnyitóján
a túlkorára való tekintettel
mindent olyan idegennek találok,
pedig apám segíteni akar, még ötöt dob,
mintha a fizikai hő hatással lehetne erre köröm alá fagyott
agyreszelékre
minden
MINDEN
megint konstatálom rutinból a megannyi nyilvánvalót
a kémiát, az elemeket,
lepörgetem a listát
az ember sorsa nem a szenvedés,
így nem éri meg élni,
ha jóra gondols,z jó leszel, jól leszel,
lélegezz,
a létezésnek nincs jelentősége, nagy kárt sem okozhatsz,
az ismeretlentől való félelem, egy genetikailag hibásan kódolt ösztön
…
és igen!, a száradt nyál is eltűnik a szám sarkából,
a műsorzárás hangyáin túl,
lassan,
csapkodni kezdi sápadt homlokom
a kifutott filmszalag,
én meg befűzök egy újat,
persze előtte még, legalább háromszor elcseszem a rutinmozdulatot.
mert én így szeretem!
dúdolom magamban, hogy
- én így szeretem!
így szeretek mindent, ahogy van.
"…lehetsz ma Te az első boldog gondolatom"
rögtön ébredés előtt
pirkadna, de felhős az ég.
a reggel tovább szundikál.
kekszmorzsás, szürke, hálóingében,
fél mamuszban botorkál,
itt kuncsorog megint. kopog,
kezében bögrével, az ablakon,
felétek nem tudom milyen lehet.
nálunk nem kívánt rokon.
folyton rá várnak a madarak.
az a pár, aki még nem költözik.
miatta áll sorba a meló előtt
a szálas virág, míg megkötözik,
legyen már! csak ki kell nyílni!
s a kulcs ott zörög e lusta kézben.
a morgó tömeg lassan halad,
hogy meló előtt a közértben,
kiszolgálja a bunkó boltos,
ez a nyúzott arcú lusta reggel.
a sosem dicsért néma vitéz,
szemben az ádáz,
lusta, emberekkel...
Ilyen szitált a fény
Ótvar sárga
Füstöt meg port csíkoz
Végig a kertben
Közötte sétál, de szép
Kezeit kitárva
Csapkodva birkóz’
A fizika ellen
Te vagy a legszebb
Élményem eddig
És olyan fals ahogy
Maga elé bámul
Kötelet dobok rá
Bírom ameddig
Ez is mint mind
Egy titkot elárul
Te voltál az! És a hidegben rám emelte valamelyik ujját. Talán a középsőt. Egészen biztos, hogy nem a mutatót... A körme alatt sár volt. Ha nekem sár volt a körmöm alatt, annak általában határozott oka szokott lenni. Ő esetében ezt nem tudhatom. Kiskorunkban gyakran feltűnt, hogy ő időnként kiáll a sorból, félrevonul, néha még el is tűnt. Soha nem tudtam, hogy hová, ha kérdeztem legyintett, megfogta a kezem és válasz helyett fogócskázni kezdtünk. Aztán egy napon titokban utána eredtem. A kerítésen volt egy lyuk, azon bújt ki. Mi is bújtunk már ott át, rutinosan térdre rogytam, aztán négykézlábra, át a kerítésen, át a bokrokon, át az úton, láttam ahogy bemászik egy öreg elhagyatott házba. Nem volt benne semmi kísérteties, csak egy öreg ház. A maga módján barátságos, amióta az eszem tudom lakatlan volt, de nem az a fajta amitől a gyerekek rettegnek.
Bementem az ajtón, és egy pillanatra elvesztettem. Csöndben próbáltam lenni, hátha hallom, ahogy lép. Semmit nem hallottam. Én sem mertem lépni. Biztos voltam benne, hogy ő pont azt várja, amit én. Ki lép először? Ki fedi fel magát? Ki a gyengébb? Madárcsicsergésen kívül sok minden nem szűrődött be az ablakon. Esélyem sem volt. Az ilyenekben mindig jobb volt nálam. Ha tényleg verseny van, én veszíteni fogok. Jobb esetben kapok egy kokit, vagy barackot, vagy csípést. Rosszabb esetre nem is mertem gondolni. Ott álltam remegő lábakkal.
Aztán…
Elkezdett füstölni a talpam. A padló cseppfolyós lett, már bokáig benne voltam. Nem rémültem meg. Azt hiszem nem voltam soha az a beszari fajta. A falak lassan rám borultak, puhán. Mintha ez egész valami folyadékba lassan feloldódó kártyavár lenne. Aztán édes karamell illat, a számban eper íz.
- Te voltál az! Erőszakosabban szólt most már, és én feleszméltem. Ő közelebb jött, mélyen a szemembe nézett könnyes szemeivel, és ordibálta hogy én voltam az. - Én hát! - Mondtam nyugodtan. – Miért tetted? Miért volt jó ez? - Remegő ajkakat, és opálos szemeket láttam. Dagadó eret a homlokon, és megfeszülő izmokat. – Mert már sem a helyét, sem az idejét nem tudod. Nem tudod hogy ki vagy, hogy miért vagy itt, nem tudod hogy mi a fontos. – Nem volt hozzá jogod! – Nem volt más választásom. – Meg foglak ölni! – Úgy is megölném magam, tedd a dolgod. Ő felemelte a másik kezét, épp a fejemre céloz. Talán holnapra megértem. Talán mindjárt megértem.
Lerongyolt bábu
Vagyok
Se kezem se lábam
Nincs már
Listám üres
Eldőlt
Fejem a párkányon
A hideg se ráz
A fény sem zavar
Posztó bőröm
Halmaza
A bennem lakó
Puhának
Értetlen bogarak
Leszarnak
Fejet ráznak
Az agyam gyurma
A kezemben puhítom az ágyon
Hogy egyszer csak véletlenül
Olyanná válljon
Hogy beleférjek
És betudjak az ajtaján lépni
Mert a kék szoba elmenekült
És bennem kíséri
A leszedált film sztár
Egy kopaszra borotvált kurva
Gyöngyöző homlokán
Meg van az égbolt borulva
Erdő zabáló óriás zöld köpenyében
Egy megszeppent elmenekül
Mindenki csak én nem
Milyen színű
Az égbolt amikor részeg?
A pokróc elhidegült
Nem repül már érted
Felhőmet is egyedül szívom
A köd mögül Láttam
Hogy rosszirányba dobott a hullám
Az erdő tűz viharában
És végezetül mielőtt
Túl exponált volna
Még is csak kinő a szárny
Ott maradok dalolva
Arról hogy milyen egyszerű
Ha egyszerre látom
A napfelkeltét és
Ugyan csak a holdvilágot
Dehogy van Ő.
Én se van.
De hogy van Ő,
Ha én nem, vagy
Te hogy vagy? én
Meg. Sőt.
De nem van meg
se én s én
nem Ő vagyok
Sőtebb Ő
S Ő tényleg
Van
Sötétben hagyott
Én Őt ébren el
ha jobb.
Ebédelnék csak az ízek,
ráncba szedik a bőröm,
egy bőrönd, egy kabát,
a falhoz nyomom épp
fojtogatni szép, dúdolom.
Ajtóm bevágom, keleti vászon,
kényelem-halál, nyugati magány,
délben a naplemente,
reggelente elfelejtve,
a jelen nem a jövő,
a jelen nem a múlt.
Felszakadt váladékot a aszfaltra,
magad megvigasztalva,
kavicsát rúgva a végtelenbe,
életösztön, ösztönélet,
dohát inhalálom, elsüppedt a tat,
máglyáját rakom hajórakományra,
hideg hajnali szél,
kétezer valahányban.
Elgondolázol,
himbált plombád lerázva
viszolygó tömegek súly nélkül,
Newton elszédül,
filozófiája a világnak,
imádkozol, mert imádnak,
köldökzsinórod szakad belé,
anyád küldd odébb,
lépd át a határod,
meglátod, nincs is, míg el nem zárod
magad valóságát
a valóságtól magától,
éhségedet a zabálástól,
félelmed a magánytól…
ajtón át tótágast áll a hold távolsága zár szótagszámba lám
zöld zseb zsoltárt zanz ásít s már musko táj fut ó falásnyi
emberhús ellenébe bús bársonykezébe omlik ollé a lébe
mit társi mézbe pácolt akáci méhnedűjébe burkolva feleng
edelmesen kinyújtja majd molyénekére „kódolatlan égbolt”
a jussa…
remegő levelek a tűzviharban voltunk
holtomiglan rögzülő esemény
épp nyílt a száj egymáséba toltuk
bénán egybenövő vénák és artériák kötegén
örök függőség
szer-telen
bolyongva mint
jó pár ezer évnyi
hozzánk hasonló sorsokbaUnom már az integetést
A söntés mögött a földön
Lóbálom kezeim
Egyedül akarok többnyire menni én
Csak metszenek
Forradnak
Rózsaszín sebek
Mesémben a herceg
Lovakat erőszakol
A király eladja a legkisebb fiát
strihel míg egyszer visszakozz
vesédért cserébe némi föld a juss
mutatja csonka kis birodalmát
a sárkány is csak másnaposan hány
az is lemarja pálcélom telibe
meztelenül beszélgetek vele arról
hogy harapjon már
végül épp csak a skalpom szedi le
keresem isten szutykos haramiáját
talán ő végre végezhet velem
magányos mese ez apám
nincs itt ő se
felvágom hát hősi kari-erem
