Olyan alpári az este,
még az utcalámpák is rágyújtanak.
Egymás hátának dőlve vagyunk egy padkán,
a szerelembe szerelmesen.
Mint leszedált beteget a paplan,
bugyolál a köd.
Hugytócsák'
kerülgetése közben, elveszítjük egymást.
Még hibázni sem kell hozzá.
Az utolsó csikken
majd sokáig állok.
Részeg isten motyog a pultnál,
most, hogy elég anyagot vedelt.
Bizonytalan kezéből az idő,
mint öngyilkos feles pohár,
az utolsó perc(…)
minden képkockám kiégett,
karcolt, serceg,
míg apám (aki sohasem alszik álmomban)
elkeni a dermedt hajnal száját.
öt hasáb fával,
senki nem sejti, én mi ellen harcolok.
A
nem meghalni akarás,
vagy halni nem, meg akarás,
ismeretlen módon,
de azért
dolgozik bennem.
hálósapkám kicsapom, lehet az aprót beleszórni!
a sárga álomkönnyeket
most a lábam közül kinőtt ormánnyal
belefújom
egy kékeszöld kerámiába...
(és látni vélem is’ a mester keze nyomát)
meg volt ilyen már nem egyszer műdarab,
saját életem zártkörű kiállítás megnyitóján
a túlkorára való tekintettel
mindent olyan idegennek találok,
pedig apám segíteni akar, még ötöt dob,
mintha a fizikai hő hatással lehetne erre köröm alá fagyott
agyreszelékre
minden
MINDEN
megint konstatálom rutinból a megannyi nyilvánvalót
a kémiát, az elemeket,
lepörgetem a listát
az ember sorsa nem a szenvedés,
így nem éri meg élni,
ha jóra gondols,z jó leszel, jól leszel,
lélegezz,
a létezésnek nincs jelentősége, nagy kárt sem okozhatsz,
az ismeretlentől való félelem, egy genetikailag hibásan kódolt ösztön
…
és igen!, a száradt nyál is eltűnik a szám sarkából,
a műsorzárás hangyáin túl,
lassan,
csapkodni kezdi sápadt homlokom
a kifutott filmszalag,
én meg befűzök egy újat,
persze előtte még, legalább háromszor elcseszem a rutinmozdulatot.
mert én így szeretem!
dúdolom magamban, hogy
- én így szeretem!
így szeretek mindent, ahogy van.
"…lehetsz ma Te az első boldog gondolatom"
rögtön ébredés előtt
pirkadna, de felhős az ég.
a reggel tovább szundikál.
kekszmorzsás, szürke, hálóingében,
fél mamuszban botorkál,
itt kuncsorog megint. kopog,
kezében bögrével, az ablakon,
felétek nem tudom milyen lehet.
nálunk nem kívánt rokon.
folyton rá várnak a madarak.
az a pár, aki még nem költözik.
miatta áll sorba a meló előtt
a szálas virág, míg megkötözik,
legyen már! csak ki kell nyílni!
s a kulcs ott zörög e lusta kézben.
a morgó tömeg lassan halad,
hogy meló előtt a közértben,
kiszolgálja a bunkó boltos,
ez a nyúzott arcú lusta reggel.
a sosem dicsért néma vitéz,
szemben az ádáz,
lusta, emberekkel...
