2010. április 21., szerda

Már nem is érdekel

Ilyen szitált a fény

Ótvar sárga

Füstöt meg port csíkoz

Végig a kertben


Közötte sétál, de szép

Kezeit kitárva

Csapkodva birkóz’

A fizika ellen


Te vagy a legszebb

Élményem eddig

És olyan fals ahogy

Maga elé bámul


Kötelet dobok rá

Bírom ameddig

Ez is mint mind

Egy titkot elárul

2010. április 14., szerda

Létpapír

Te voltál az! És a hidegben rám emelte valamelyik ujját. Talán a középsőt. Egészen biztos, hogy nem a mutatót... A körme alatt sár volt. Ha nekem sár volt a körmöm alatt, annak általában határozott oka szokott lenni. Ő esetében ezt nem tudhatom. Kiskorunkban gyakran feltűnt, hogy ő időnként kiáll a sorból, félrevonul, néha még el is tűnt. Soha nem tudtam, hogy hová, ha kérdeztem legyintett, megfogta a kezem és válasz helyett fogócskázni kezdtünk. Aztán egy napon titokban utána eredtem. A kerítésen volt egy lyuk, azon bújt ki. Mi is bújtunk már ott át, rutinosan térdre rogytam, aztán négykézlábra, át a kerítésen, át a bokrokon, át az úton, láttam ahogy bemászik egy öreg elhagyatott házba. Nem volt benne semmi kísérteties, csak egy öreg ház. A maga módján barátságos, amióta az eszem tudom lakatlan volt, de nem az a fajta amitől a gyerekek rettegnek.

Bementem az ajtón, és egy pillanatra elvesztettem. Csöndben próbáltam lenni, hátha hallom, ahogy lép. Semmit nem hallottam. Én sem mertem lépni. Biztos voltam benne, hogy ő pont azt várja, amit én. Ki lép először? Ki fedi fel magát? Ki a gyengébb? Madárcsicsergésen kívül sok minden nem szűrődött be az ablakon. Esélyem sem volt. Az ilyenekben mindig jobb volt nálam. Ha tényleg verseny van, én veszíteni fogok. Jobb esetben kapok egy kokit, vagy barackot, vagy csípést. Rosszabb esetre nem is mertem gondolni. Ott álltam remegő lábakkal.

Aztán…

Elkezdett füstölni a talpam. A padló cseppfolyós lett, már bokáig benne voltam. Nem rémültem meg. Azt hiszem nem voltam soha az a beszari fajta. A falak lassan rám borultak, puhán. Mintha ez egész valami folyadékba lassan feloldódó kártyavár lenne. Aztán édes karamell illat, a számban eper íz.

- Te voltál az! Erőszakosabban szólt most már, és én feleszméltem. Ő közelebb jött, mélyen a szemembe nézett könnyes szemeivel, és ordibálta hogy én voltam az. - Én hát! - Mondtam nyugodtan. – Miért tetted? Miért volt jó ez? - Remegő ajkakat, és opálos szemeket láttam. Dagadó eret a homlokon, és megfeszülő izmokat. – Mert már sem a helyét, sem az idejét nem tudod. Nem tudod hogy ki vagy, hogy miért vagy itt, nem tudod hogy mi a fontos. – Nem volt hozzá jogod! – Nem volt más választásom. – Meg foglak ölni! – Úgy is megölném magam, tedd a dolgod. Ő felemelte a másik kezét, épp a fejemre céloz. Talán holnapra megértem. Talán mindjárt megértem.


Lerongyolt bábu
Vagyok
Se kezem se lábam
Nincs már
Listám üres
Eldőlt
Fejem a párkányon
A hideg se ráz
A fény sem zavar
Posztó bőröm
Halmaza
A bennem lakó
Puhának
Értetlen bogarak
Leszarnak
Fejet ráznak

2010. április 13., kedd

agy gyurma de tüstént önmagammal zenélős verzió, kitartást hozzá!

Az agyam gyurma
A kezemben puhítom az ágyon
Hogy egyszer csak véletlenül
Olyanná válljon
Hogy beleférjek
És betudjak az ajtaján lépni
Mert a kék szoba elmenekült
És bennem kíséri


A leszedált film sztár
Egy kopaszra borotvált kurva
Gyöngyöző homlokán
Meg van az égbolt borulva
Erdő zabáló óriás zöld köpenyében
Egy megszeppent elmenekül
Mindenki csak én nem


Milyen színű
Az égbolt amikor részeg?
A pokróc elhidegült
Nem repül már érted
Felhőmet is egyedül szívom
A köd mögül Láttam
Hogy rosszirányba dobott a hullám
Az erdő tűz viharában


És végezetül mielőtt
Túl exponált volna
Még is csak kinő a szárny
Ott maradok dalolva
Arról hogy milyen egyszerű
Ha egyszerre látom
A napfelkeltét és
Ugyan csak a holdvilágot




2010. április 12., hétfő

Még hogy de van az ő?


Dehogy van Ő.

Én se van.

De hogy van Ő,

Ha én nem, vagy

Te hogy vagy? én

Meg. Sőt.

De nem van meg

se én s én

nem Ő vagyok

Sőtebb Ő

S Ő tényleg

Van

Sötétben hagyott

Én Őt ébren el

ha jobb.

Bölcső döntés


Ebédelnék csak az ízek,

ráncba szedik a bőröm,

egy bőrönd, egy kabát,

a falhoz nyomom épp

fojtogatni szép, dúdolom.

Ajtóm bevágom, keleti vászon,

kényelem-halál, nyugati magány,

délben a naplemente,

reggelente elfelejtve,

a jelen nem a jövő,

a jelen nem a múlt.

Felszakadt váladékot a aszfaltra,

magad megvigasztalva,

kavicsát rúgva a végtelenbe,

életösztön, ösztönélet,

dohát inhalálom, elsüppedt a tat,

máglyáját rakom hajórakományra,

hideg hajnali szél,

kétezer valahányban.

Elgondolázol,

himbált plombád lerázva

viszolygó tömegek súly nélkül,

Newton elszédül,

filozófiája a világnak,

imádkozol, mert imádnak,

köldökzsinórod szakad belé,

anyád küldd odébb,

lépd át a határod,

meglátod, nincs is, míg el nem zárod

magad valóságát

a valóságtól magától,

éhségedet a zabálástól,

félelmed a magánytól…


Bölcső döntés by szendroicsaba

A legrosszabbak sem hibáznak

ajtón át tótágast áll a hold távolsága zár szótagszámba lám

zöld zseb zsoltárt zanz ásít s már musko táj fut ó falásnyi

emberhús ellenébe bús bársonykezébe omlik ollé a lébe

mit társi mézbe pácolt akáci méhnedűjébe burkolva feleng

edelmesen kinyújtja majd molyénekére „kódolatlan égbolt”

a jussa…


2010. április 11., vasárnap

Szívtréner

remegő levelek a tűzviharban voltunk
holtomiglan rögzülő esemény
épp nyílt a száj egymáséba toltuk
bénán egybenövő vénák és artériák kötegén

örök függőség
szer-telen
bolyongva mint

jó pár ezer évnyi

hozzánk hasonló sorsokba
Romboló és Júlia
Ádám és Céda

nem a száj vagyok
se a kéz
nem velem hanem engem
ne tovább, de mèg!
elegem van benned
dühös ölelések súlya
kuszálja a kollázst
belső szer-vezet-len-s-ég ez
kérlek takarodj
nekem is mennem kell
veled
hogy ne hagyj el
míg egyszer csak hagyom
túlexponálva
ég halálra a két levél egy
szépia fotópapíron





2010. április 10., szombat

Mindegynek haladéka

Te a vaj Én az omlett
Lapos összeomlott
Nyál ízű öntet
Öntelt meghasonlott

Egyke vagyunk testvérekkel
Ismeretlen rokonok
Molekulárisan hasonló
Anyag szinten azonos

Döglött életbe lehelt
Mintha tényleg vibrálna
Szemedben a fény
Pedig csak defibrillál a

Nevetés téged is közben
Hogy egy pillanatig elérjem
Kezed persze közben mégsem
Kéz a kézben

Voltunk percekig minden
Kincsem aztán órákig semmi
Azokért a percekért mindent
De ódákért nem lehet venni

Hogy nem a szívzörejre bólogatsz
Csak bólogatsz s szív évül
Szedált lélek ez
Benne folyton elszédül

Magam magmája nehéz
Fagyot hegyek a táj
Én álomba ébresztenélek
Te meg tovább aludnál

Hősi Szakma

Unom már az integetést

A söntés mögött a földön

Lóbálom kezeim

Egyedül akarok többnyire menni én

Csak metszenek

Forradnak

Rózsaszín sebek

Mesémben a herceg

Lovakat erőszakol

A király eladja a legkisebb fiát

strihel míg egyszer visszakozz

vesédért cserébe némi föld a juss

mutatja csonka kis birodalmát

a sárkány is csak másnaposan hány

az is lemarja pálcélom telibe

meztelenül beszélgetek vele arról

hogy harapjon már

végül épp csak a skalpom szedi le

keresem isten szutykos haramiáját

talán ő végre végezhet velem

magányos mese ez apám

nincs itt ő se

felvágom hát hősi kari-erem

Hősi szakma by szendroicsaba

2010. április 9., péntek

Hús

Elég jó vagy már anyag.
Hátradőlhetsz,
Nyitott ablaknál szellőztet
Üdvös vagy te
Sejtek szövevénye
Ballaszt hanyag
A káosz üdvös
Szövődménye.

Túl értékeled megint magad.
Kitaláltak
Halott ügyeknek szenteled
Agyad sárga
Ügyes dalárda
Magvas gondolatok
Karcolodnak
Koponyád falára.

Remek indok a fekete
Zászló
Hatásos lelépő okán
Titkos tárgyak
Meleg odvára
Emlékszagú lehellet
Frissen tart
De magába.

Bezártság érzet a szabadban
Ügyes mellékhatás
Kissé torz nemdebár’?
Hol a határ
Ha már se látó
Se horizont
Minden tartalmaz mindent
Ne is mond

Úgyis csak valami cipelhet
Nem bírom magam
Elviselni sem magam vállán
Ügetni nem tudok
Kiterjedt
Körét az égen
Húrelmélet?
Azt is megunom

Csak hogy mindig barátságosabb
Az ég mint
A föld bármikor bármennyit nézem
Túl nagy a gravitáció
Egy vágás
És elvérzem

Savanyú hogy a föld
ezen kincse
Nem ér egy peták
Ott se itt se
Hol vannak a kamerák
Rövid emlékem magamról
Épp meggyúló filmszalag
Gúnyos mélységeibe
Mosolyog és így farag
Véges márványtömbjéből
végtelent a véglet
szatír bűnösből
kitűnő vítézt egy
ádáz csata
elfelejteti vele
végzett vele az élet
pedig az élet volt a végzete.