Ebédelnék csak az ízek,
ráncba szedik a bőröm,
egy bőrönd, egy kabát,
a falhoz nyomom épp
fojtogatni szép, dúdolom.
Ajtóm bevágom, keleti vászon,
kényelem-halál, nyugati magány,
délben a naplemente,
reggelente elfelejtve,
a jelen nem a jövő,
a jelen nem a múlt.
Felszakadt váladékot a aszfaltra,
magad megvigasztalva,
kavicsát rúgva a végtelenbe,
életösztön, ösztönélet,
dohát inhalálom, elsüppedt a tat,
máglyáját rakom hajórakományra,
hideg hajnali szél,
kétezer valahányban.
Elgondolázol,
himbált plombád lerázva
viszolygó tömegek súly nélkül,
Newton elszédül,
filozófiája a világnak,
imádkozol, mert imádnak,
köldökzsinórod szakad belé,
anyád küldd odébb,
lépd át a határod,
meglátod, nincs is, míg el nem zárod
magad valóságát
a valóságtól magától,
éhségedet a zabálástól,
félelmed a magánytól…
szeretem a verseid, de néha azt érzem, hogy nem azért van egyik sor a másik után, mert úgy érezted, hanem mert egyik szó húzza a másikat (bőröm --> bőrönd), és az túl egyszerű. de nem mindig érzem ezt, pl.: imádkozol, mert imádnak, az jó, mert mond is valamit.
VálaszTörlésjogos. Azt hiszem ez az egyik dolog amire egyre inkább figyelek. Ez egy elég régi vers, a tartalom sokkal kevésbé érdekelt mint az hogy hogyan esik kimondani a szavakat magadban olvasás közben. Amúgy köszönöm a kritikát:)
VálaszTörlés