Ébredés előtt

minden képkockám kiégett,

karcolt, serceg,

míg apám (aki sohasem alszik álmomban)

elkeni a dermedt hajnal száját.

öt hasáb fával,

senki nem sejti, én mi ellen harcolok.

A

nem meghalni akarás,

vagy halni nem, meg akarás,

ismeretlen módon,

de azért

dolgozik bennem.

hálósapkám kicsapom, lehet az aprót beleszórni!

a sárga álomkönnyeket

most a lábam közül kinőtt ormánnyal

belefújom

egy kékeszöld kerámiába...

(és látni vélem is’ a mester keze nyomát)

meg volt ilyen már nem egyszer műdarab,

saját életem zártkörű kiállítás megnyitóján

a túlkorára való tekintettel

mindent olyan idegennek találok,

pedig apám segíteni akar, még ötöt dob,

mintha a fizikai hő hatással lehetne erre köröm alá fagyott

agyreszelékre

minden

MINDEN

megint konstatálom rutinból a megannyi nyilvánvalót

a kémiát, az elemeket,

lepörgetem a listát

az ember sorsa nem a szenvedés,

így nem éri meg élni,

ha jóra gondols,z jó leszel, jól leszel,

lélegezz,

a létezésnek nincs jelentősége, nagy kárt sem okozhatsz,

az ismeretlentől való félelem, egy genetikailag hibásan kódolt ösztön

…

és igen!, a száradt nyál is eltűnik a szám sarkából,

a műsorzárás hangyáin túl,

lassan,

csapkodni kezdi sápadt homlokom

a kifutott filmszalag,

én meg befűzök egy újat,

persze előtte még, legalább háromszor elcseszem a rutinmozdulatot.

mert én így szeretem!

dúdolom magamban, hogy

- én így szeretem!

így szeretek mindent, ahogy van.

"…lehetsz ma Te az első boldog gondolatom"

rögtön ébredés előtt