Kis láncbagós éjszakák.
Felrángatom magamra az emberprémet.
Átfújtad mellkasomon a füstkarikát,
jelezvén, hogy nem élek,
csak kiengedsz mint a levegőt.
színem szivárog át a ruhán.
Magam vagyok a felejtés folyamata,
szívünk, mint az éjjel kitett kukák,
hajnalra ürülnek.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése