kuckó

valami bált tartanak
fekete felhők
özvegy holdanyánk

reszketeg ölén

gyűlnek az árnyékok
melegedni körénk

dekk

kaptam egy cigit. valami csövestől. azt mondta nincs időnk magyarázkodni. 
hogy ő is hagyott már el tökéletes nőt, és hogy a rendszert sem sikerült megszokni.
hogy volt gazdag, és volt szegényebb is már, noha pénze az aztán soha nincsen,
kedves szóra még képes a száj, és álmodni is szabad a park menti priccsen.

fekete

Tengerpart homokkal nem létezik. Padlószőnyegben hagyok nyomot. Az ajtó alatt beszökő huzat tünteti el. Nem tudom kikapcsolni a tévét. Talán két napja megy, folyton. Vagy három éve…

A függöny mögött sortűzre váró szellemképek.

Arcod sziluettje rajzolódik ki a tapéta mintázatából. Már csak akkor látlak, amikor hajnalban megébredek. Rég le kellett volna cserélnem a tapétát a bútorokkal együtt. De a bútorok én vagyok. Körbevettem magam. Mindent szabad, hogy semmihez se legyen kedvem. És ez már rég nem valami önsajnáltató kicsinyesség. Nem vár a magamfajta segítséget, se figyelmet. Egyszerűen nem létezem. Átjár rajtam az idő. Az elmúlás úgy lep be, mint kavicsra ejtett színes cukorkát a hangyák.

Ez nem szomorúság, sem depresszió vagy betegség. Sem hangzatos gyógyítható állapotok. A sajnálat leghalványabb jelére szertefoszlok. Mellém ölel a lámpafény. Kezemből kifolynak a szerelmes versek. Az éjszaka az én karjaimban piheni ki magát. Nem vagyok más, mint tátongó lyuk a tenyéren. Az a keserv, amelyből már könnyek se folynak. Szikkadt, szilárd, kérges hasadék vagyok a horizonton.

Hozzám repülnek meghalni a madarak.

Madarak

Megyek megitatom a madarakat
Temperával
Olyan megfakult a bárányfelhő
Legelte ég
Ez egy túlpátyolgatott hasadás
Nem terád vall
Magára zárja ajtaját az éjjel-nappali
Közért

Megyek megetetem a madarakat
magával
Tudja fáj hogy bár Lehetne 

annyiféleképp

Úgy néz rám mint valami nem
működő kabalára
És nyakára húzza a tőlem kapott
Karperecét

Megyek eszem iszom valami arcba

lórugást
Az ördög se érti ezeket a túlcizellált

szavakat
A köd tócsába fojt egy vonyító

kutyát
ma megtudom hova repülnek meghalni

a madarak

Huzatos

lezuhantam a párnaszirtre,
összezúzott a paplan.
hogy álmodtam végkimerülésbe
magam? - látens-változatlan,
mintha ketyegne, de hazudik.-
az óra mutatója mint az olló,
ujjperceimből vág, míg épp meghasonló
koponyámig elér, a dagály.
tengernyi idő, az agyam mossa.
beborít. tenyerem közt kifolyó
könnycsatornán, vitorláját bontja.
hullámokban tör fel az ismerés,
belegémberedik a tat, az egész test,
minden, mindig marad kevés.
hiába nagy tengernyi, és óceán,
vagy bolygó, naprendszer a szembogár.
úgy zuhantam álomba, hogy
ne tudjak felkelni már(.)

fekszem megroppantan a párnaszirten
nincs már porcikám mi maradt tudatos
egyenesen a nap felé vérzem
gomboljátok össze fejemen a huzatot.

Peron

gyönyörű vagy amikor elmész.
az egész peron lábamon a ballaszt.
most te ölsz, vagy én adom fel?
(hogy senkinek se fájjon)
lehúz a víz alá, ahogy nem hallasz.
lehúz a víz alá, hogy ha majd, akinek
utánam leszel...
fog e úgy szeretni, ahogy oxigént a szív?
az ki lüktet, hogy létezőbe
felezd az időt.
felezd meg velem!
milyen hatalmas ballaszt a peron?
s már a víz alatt van mindkét szemem.

Szívizomláz

Teljes erőből gyengülök el, ha látlak.

vagy ha csak képzellek.

vetítelek árnyékok helyett

a falra,

életed adok és veszek neked,

mint sötétben az ág reccsen,

bennem neszed,

rezzen emlékeink megannyi levele,

lobban az avar.

magába hív

a nagy szerelem odvas fája,

s hatalmas az erdő

ahogy a szív.

Mint a tűz viharban felhőnek törő

száraz levél,

Sorsunk majd eldönti a szél.