Huzatos

lezuhantam a párnaszirtre,
összezúzott a paplan.
hogy álmodtam végkimerülésbe
magam? - látens-változatlan,
mintha ketyegne, de hazudik.-
az óra mutatója mint az olló,
ujjperceimből vág, míg épp meghasonló
koponyámig elér, a dagály.
tengernyi idő, az agyam mossa.
beborít. tenyerem közt kifolyó
könnycsatornán, vitorláját bontja.
hullámokban tör fel az ismerés,
belegémberedik a tat, az egész test,
minden, mindig marad kevés.
hiába nagy tengernyi, és óceán,
vagy bolygó, naprendszer a szembogár.
úgy zuhantam álomba, hogy
ne tudjak felkelni már(.)

fekszem megroppantan a párnaszirten
nincs már porcikám mi maradt tudatos
egyenesen a nap felé vérzem
gomboljátok össze fejemen a huzatot.

Peron

gyönyörű vagy amikor elmész.
az egész peron lábamon a ballaszt.
most te ölsz, vagy én adom fel?
(hogy senkinek se fájjon)
lehúz a víz alá, ahogy nem hallasz.
lehúz a víz alá, hogy ha majd, akinek
utánam leszel...
fog e úgy szeretni, ahogy oxigént a szív?
az ki lüktet, hogy létezőbe
felezd az időt.
felezd meg velem!
milyen hatalmas ballaszt a peron?
s már a víz alatt van mindkét szemem.

Szívizomláz

Teljes erőből gyengülök el, ha látlak.

vagy ha csak képzellek.

vetítelek árnyékok helyett

a falra,

életed adok és veszek neked,

mint sötétben az ág reccsen,

bennem neszed,

rezzen emlékeink megannyi levele,

lobban az avar.

magába hív

a nagy szerelem odvas fája,

s hatalmas az erdő

ahogy a szív.

Mint a tűz viharban felhőnek törő

száraz levél,

Sorsunk majd eldönti a szél.

Advent

itt szalmaszálon csúszik az égbe.

fejet hajt, majd lóbálja a lábát,

egy tört fehér felhő ölében

porciózza megőrült birodalmát.

itt

csak kong a bögre kezében,

hangja a végtelen falán pattanna vissza,

valahogy mégis csak megáll a végén,

s ott marad magának tiszta.

itt

kivágott sablonok bontják a rendet,

az öreg elfáradt, szuszog és bólogat,

ha nem figyelsz, hallhatod csendnek,

mégis csak az ő álma tartja a dolgokat.

itt

szalmaszálon csúszik a földre.

s ha visszamegy, nem cipel senkit.

megrepedt kezében a bögre,

szivárog a semmi.

A semmi(.)

Reggel se

Olyan alpári az este,
még az utcalámpák is rágyújtanak.
Egymás hátának dőlve vagyunk egy padkán,

a szerelembe szerelmesen.

Mint leszedált beteget a paplan,
bugyolál a köd.

Hugytócsák'
kerülgetése közben, elveszítjük egymást.

Még hibázni sem kell hozzá.

Az utolsó csikken
majd sokáig állok.

Rövid

Részeg isten motyog a pultnál,
most, hogy elég anyagot vedelt.
Bizonytalan kezéből az idő,
mint öngyilkos feles pohár,
az utolsó perc(…)

Ébredés előtt

minden képkockám kiégett,

karcolt, serceg,

míg apám (aki sohasem alszik álmomban)

elkeni a dermedt hajnal száját.

öt hasáb fával,

senki nem sejti, én mi ellen harcolok.

A

nem meghalni akarás,

vagy halni nem, meg akarás,

ismeretlen módon,

de azért

dolgozik bennem.

hálósapkám kicsapom, lehet az aprót beleszórni!

a sárga álomkönnyeket

most a lábam közül kinőtt ormánnyal

belefújom

egy kékeszöld kerámiába...

(és látni vélem is’ a mester keze nyomát)

meg volt ilyen már nem egyszer műdarab,

saját életem zártkörű kiállítás megnyitóján

a túlkorára való tekintettel

mindent olyan idegennek találok,

pedig apám segíteni akar, még ötöt dob,

mintha a fizikai hő hatással lehetne erre köröm alá fagyott

agyreszelékre

minden

MINDEN

megint konstatálom rutinból a megannyi nyilvánvalót

a kémiát, az elemeket,

lepörgetem a listát

az ember sorsa nem a szenvedés,

így nem éri meg élni,

ha jóra gondols,z jó leszel, jól leszel,

lélegezz,

a létezésnek nincs jelentősége, nagy kárt sem okozhatsz,

az ismeretlentől való félelem, egy genetikailag hibásan kódolt ösztön

…

és igen!, a száradt nyál is eltűnik a szám sarkából,

a műsorzárás hangyáin túl,

lassan,

csapkodni kezdi sápadt homlokom

a kifutott filmszalag,

én meg befűzök egy újat,

persze előtte még, legalább háromszor elcseszem a rutinmozdulatot.

mert én így szeretem!

dúdolom magamban, hogy

- én így szeretem!

így szeretek mindent, ahogy van.

"…lehetsz ma Te az első boldog gondolatom"

rögtön ébredés előtt