Szívizomláz

Teljes erőből gyengülök el, ha látlak.

vagy ha csak képzellek.

vetítelek árnyékok helyett

a falra,

életed adok és veszek neked,

mint sötétben az ág reccsen,

bennem neszed,

rezzen emlékeink megannyi levele,

lobban az avar.

magába hív

a nagy szerelem odvas fája,

s hatalmas az erdő

ahogy a szív.

Mint a tűz viharban felhőnek törő

száraz levél,

Sorsunk majd eldönti a szél.

Advent

itt szalmaszálon csúszik az égbe.

fejet hajt, majd lóbálja a lábát,

egy tört fehér felhő ölében

porciózza megőrült birodalmát.

itt

csak kong a bögre kezében,

hangja a végtelen falán pattanna vissza,

valahogy mégis csak megáll a végén,

s ott marad magának tiszta.

itt

kivágott sablonok bontják a rendet,

az öreg elfáradt, szuszog és bólogat,

ha nem figyelsz, hallhatod csendnek,

mégis csak az ő álma tartja a dolgokat.

itt

szalmaszálon csúszik a földre.

s ha visszamegy, nem cipel senkit.

megrepedt kezében a bögre,

szivárog a semmi.

A semmi(.)

Reggel se

Olyan alpári az este,
még az utcalámpák is rágyújtanak.
Egymás hátának dőlve vagyunk egy padkán,

a szerelembe szerelmesen.

Mint leszedált beteget a paplan,
bugyolál a köd.

Hugytócsák'
kerülgetése közben, elveszítjük egymást.

Még hibázni sem kell hozzá.

Az utolsó csikken
majd sokáig állok.

Rövid

Részeg isten motyog a pultnál,
most, hogy elég anyagot vedelt.
Bizonytalan kezéből az idő,
mint öngyilkos feles pohár,
az utolsó perc(…)

Ébredés előtt

minden képkockám kiégett,

karcolt, serceg,

míg apám (aki sohasem alszik álmomban)

elkeni a dermedt hajnal száját.

öt hasáb fával,

senki nem sejti, én mi ellen harcolok.

A

nem meghalni akarás,

vagy halni nem, meg akarás,

ismeretlen módon,

de azért

dolgozik bennem.

hálósapkám kicsapom, lehet az aprót beleszórni!

a sárga álomkönnyeket

most a lábam közül kinőtt ormánnyal

belefújom

egy kékeszöld kerámiába...

(és látni vélem is’ a mester keze nyomát)

meg volt ilyen már nem egyszer műdarab,

saját életem zártkörű kiállítás megnyitóján

a túlkorára való tekintettel

mindent olyan idegennek találok,

pedig apám segíteni akar, még ötöt dob,

mintha a fizikai hő hatással lehetne erre köröm alá fagyott

agyreszelékre

minden

MINDEN

megint konstatálom rutinból a megannyi nyilvánvalót

a kémiát, az elemeket,

lepörgetem a listát

az ember sorsa nem a szenvedés,

így nem éri meg élni,

ha jóra gondols,z jó leszel, jól leszel,

lélegezz,

a létezésnek nincs jelentősége, nagy kárt sem okozhatsz,

az ismeretlentől való félelem, egy genetikailag hibásan kódolt ösztön

…

és igen!, a száradt nyál is eltűnik a szám sarkából,

a műsorzárás hangyáin túl,

lassan,

csapkodni kezdi sápadt homlokom

a kifutott filmszalag,

én meg befűzök egy újat,

persze előtte még, legalább háromszor elcseszem a rutinmozdulatot.

mert én így szeretem!

dúdolom magamban, hogy

- én így szeretem!

így szeretek mindent, ahogy van.

"…lehetsz ma Te az első boldog gondolatom"

rögtön ébredés előtt

Hajnal te drága

pirkadna, de felhős az ég.

a reggel tovább szundikál.

kekszmorzsás, szürke, hálóingében,

fél mamuszban botorkál,

itt kuncsorog megint. kopog,

kezében bögrével, az ablakon,

felétek nem tudom milyen lehet.

nálunk nem kívánt rokon.

folyton rá várnak a madarak.

az a pár, aki még nem költözik.

miatta áll sorba a meló előtt

a szálas virág, míg megkötözik,

legyen már! csak ki kell nyílni!

s a kulcs ott zörög e lusta kézben.

a morgó tömeg lassan halad,

hogy meló előtt a közértben,

kiszolgálja a bunkó boltos,

ez a nyúzott arcú lusta reggel.

a sosem dicsért néma vitéz,

szemben az ádáz,

lusta, emberekkel...

Hajnal te drága